Ingatlan értékbecslés
Névjegy

Kecskeméti Sándor

   ingatlan értékbecslő

 

a Képesített Ingatlanvagyon értékelők Országos Szövetségének alelnöke PSZÁF -nál regisztrált szakértő

névjegyzéki szám. 147.

Miskolc

Megoldás Ingatlancentrum

  Mobil telefon:

        70-2424 820         

E-mail: kecskemeti@chello.hu

      Megbízási területek :  BAZ. Megye valamint Bp.

 
Kecskeméti Sándor
 
Illetékhivatalok
 
Cégbíróságok
 
APEH
 
Okmányirodák
 
Földhivatalok
 
Földmérés
 
Borsodi települések
 
Ingatlan Közvetítő
 
Kapcsolódó hírek
Kapcsolódó hírek : Archív!

Archív!

  2004.12.27. 17:12

AZ ÜDÜLÕTERÜLETEK EXPANZIÓJA (1965 - 1975)

HEGEDÛS JÓZSEF - MANCHIN RÓBERT

(Egyéni és kollektív stratégiák)

Tanulmányunkban az üdülôingatlanok és az üdülôterületek terjedésének néhány szociológiai mechanizrnusát mutatjuk be. A kérdés szociológiai relevanciáját abban látjuk, hogy a magánüdülôk elterjedésének kapcsán a szocialista gazdaságon belüli privát tôkefelhalmozás egyik legjelentôsebb formájának makro szintû összefüggéseit elemezhetjük. Legáltalánosabban fogalmazva azt a problémát igyekszünk empirikusan vizsgálhatóvá tenni, hogy az adott intézményi, hatalmi viszonyokon belül, az ingatlantôkével rendelkezôk milyen egyéni és kollektív stratégiákkal tudják ingatlanuk tôkeértékét növelni: milyen kollektív javak generálódnak ebben a folyamatban; és milyen mechanizmusokon keresztül függnek össze a privátszféra érdekviszonyai a makroszféra elosztási mechanizmusaival. A kérdés vizsgálatának a szociológiai relevanciáját ennek a két szférának a sajátos kapcsolódása adja meg, amely lehetôvé teszi, hogy olyan társadalmi mechanizmusokat, folyamatokat elemezhessünk, amelyeket esetleg a gazdaság vagy a társadalom más szféráiban sokkal nehezebhen érhetünk tetten.

 

1 . Magánüdülôk a szféra nagvságrendjérôl és szociológiai relevanciájáról

 

  • Jelen tanulmányunkban nem kívánunk foglalkozni sem a magánüdülõk kiterjedtségének a kérdésével, sem a tulajdonlás társadalmi rétegzôdéssel való kapcsolataival.l Ahhoz azonban, hogy a magánüdülôkhöz kapcsolódó egyéni és kollektív érdekérvényesítô stratégiák érthetôk lehessenek, elöljáróban néhány tényt összefoglalunk az üdülôingatlanpiacról.
  • A magánüdülôk körét e tanulmányban meglehetôsen tágan értelmezzük, gyakorlatilag minden olyan "második lakást", illetve ingatlant ide sorolunk, amelynek elsôdleges funkciója nem a tulajdonos állandó lakásszükségletének a kielégítése. Természetesen az így elhatárolt ingatlanok köre még rendkívül heterogén mind értékhen, mind használati funkciókban. Közös jellemzõjük ugyanakkor, hogy személyi tulajdonban vagy rendelkezésben lévô ingatlanok, amelyeket tulajdonosuk a piaci értékükön értékesíthet. (Ilyen értelemben tekintjük a siófoki balatonparti nyaraló mellett a diósdi zártkerti2 telken lévô bódét is üdülônek.)

    Ebhen a tág értemezésben az elrnúlt két évtized során a magán üdülõingatlanok viharos gyorsasággal terjedtek Magyarországon. Két értelemben is beszélhetünk a magánüdülô ingatlanok ,,terjedési" folyamatáról. Egyrészt egyre több településen jelentek meg üdülôingatlanok, másrészt pedig a családok egyre nagyobb része rendelkezik magánüdülôvel.

  • A magyarországi települések közül 1036-ot vontak be az OUT (Országos Üdülôterületi Terv) munkálataiba. Ezeknek a nagyobb részében csak elenyészô jelentôsége van a település egésze szempontjából az üdülôknek, mégis a szám mutatja, hogy mennyire elterjedt a jelenség. Sokkal nehezebb a magánüdülôk számát, az ingatlantulajdonos családok arányát pontosan megbecsülni. Az 1980-as Népszámlálás kísérletet tett az üdülôingatlanok összeírására, de a kérdéssel foglalkozó szakemberek egybehangzó állítása szerint olyannyira alábecsülte a valós számokat, hogy az adatok nem használhatók. A legmegbízhatóbb adattal talán a VATI rendelkezik, amely a helyi tanácsokhoz kiküldött adatlapok felhasználásával a magánüdülô telkek számát 150 ezerre becsüli (ebbôl 115 ezer beépített), a zártkerti üdülôk számát 60 ezerre, míg a külterületi üdülôkét 12 ezerre 3. Ezek az adatok azt jelentik, hogy a családoknak mintegy 7 százaléka rendelkezik magánüdülôvel. A KSH 1978as lakásfelvétele 3,4%ra; üdülési vizsgálata (1979) 5,4%ra tette az üdülôingatlannal rendelkezô családok arányát. Több empirikus survey másodelemzése eredményeképpen azt állíthatjuk, hogy a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején 710% között lehetett országosan a másodingatlannal rendelkezô családok aránya.4 Ez természetesen erôsen differenciálódik társadalmi pozíció szerint; a budapesti nemfizikai foglalkozásúaknak több mint egyharmada rendelkezik üdülôingatlannal, míg a falusi fizikaiak között éppen hogy csak megjelentek az üdülôterületeken ingatlant vásárlók.

    Becslések szerint ennek a 220250 ezer magánüdülô teleknek kb. 80 százaléka az 19601980 közötti idôszakban jött létre, és bár pontos statisztikákkal nem rendelkezünk, a terepmunkák tapasztalatai alapján, és a szakértôk egybehangzó véleménye szerint a telekparcellázási "boom"ot az 19651975ös idôszakra tehetjük. Ebben a f'olyamatban az üdülôingatlanpiac egymástól elszakadó részpiacai alakultak ki. Más szempontú elemzések számára nyilván nehéz is lehetne együttesen kezelni ezeket a részpiacokat. A csak lokális jelentôségû és erôs termelési elkötelezettségû zártkertek, helyi szôlôhegyek ingatlanaitól a megyei jelentôségû és a környezô megyékre is kiterjedô vonzással rendelkezô területeken keresztül a kiemelt üdülôterületek és ezen belül is a balatoni ingatlanok nemzetközi turizmusba is bekapcsolható luxusingatlanáig terjedô skálán világosan elkülönülnek az egyes részpiacok.

  • Ahogyan nem elemezzük ebben a tanulmányban annak a kérdését, hogy mik a szociológiai jellemzôi ezeknek az ingatlantulajdonosoknak, és pontosan mely társadalmi rétegek, milyen idôbeli sorrendben, milyen csatornákon keresztül és melyik részpiacon jutottak ingatlanukhoz, ugyanúgy zárójelbe kell tegyük a jelenség tágabb közgazdasági és politológiai elemzését. Egy következô tanulmányban kívánunk visszatérni ezekre a kérdésekre. Itt csak címszavakban tudunk hivatkozni arra, hogy azok alapján az adatok és információk alapján, amelyeket eddig sikerült összegyûjtenünk, állíthatjuk, hogy az ingatlantulajdonosok aránya nemcsak a szocialista országokhoz, hanem a legtöbb gazdagabb nyugati társadalomhoz hasonlítva is magas.

    Az ingatlanpiaccal együtt, annak részeként az üdülôingatlanpiac is a felhalmozódó személyi jövedelemmegtakarítások legfontosabb tezaurálási és tôkeképzési formájává vált. Ezzel a kvázitôke funkcióval függ össze a legtöbb olyan konfliktus is, amelyet jelen dolgozatunkban is elemezni kívánunk. Mivel az üdülôingatlanok piaci értékének az egyik legfontosabb meghatározója a kollektív infrastruktúrával kapcsolatos, minden közösségi beruházásnak is van az egyén piaci pozícióját érintô következménye. A felgyorsult inflácíó viszonyai között mûködô ingatlanpiac valódi tôkejövedelmeket képes generálni, és emiatt a társadalom egyik legeffektívebb jutalmazási szisztémájává válik. Ezért, a lakásingatlannal együtt, felfogásunk szerint az üdülôingatlan a hazai gazdaság húzó motorjának funkcióját is betölti. Olyan nagyértékû személyi tulajdon megszerzését teszi lehetôvé, ami a fogyasztási lehetôségek csúcsán van és erôsen motivál. Kapcsolódása az egész második gazdaságként leírt szférával és azokkal a mechanizmusokkal, amelyek a piaci és a nempiaci szféra közötti átjárást biztosítják, fontos a rendszer stabilitása szempontjából.

    Végül ugyancsak politológiai szempontból lenne fontos annak a ténynek a vizsgálata, hogy mik az össztársadalmi következményei annak, hogy egy viszonylag széles vezetô. réteg számára a hatvanas évek második felében, illetve a hetvenes évek elején személyi tulajdon szerzését biztosította. A piaci mechanizmusok eredményeképpen ezeknek az ingatlanoknak az értéke a nyolcvanas évek közepére megsokszorozódott, és így a tulajdonosok "piaci pozícióit" is felértékelte. A piaci mechanizmusok társadalmi hatásainak ellentmondásosságához ez a szféra is hozzájárult azzal, hogy a társadalmi munkamegosztás eltérô dimenziói mentén elhelyezkedô faktorokat egyaránt jelentôs tôkejövedelmekhez juttatott.

    Jelen tanulmányunkban leszûkítjük a vizsgált problematikát az üdülôingatlanok körüli kollektív érdekérvényesítésí stratégiák elemzésére, konkrétan (1) mi magyarázza az üdülôterületek 1960 és I975 között tapasztalt dinamikus terjedését; (2) az üdülôterületek beruházásait milyen sajátos döntési mechanizmusok segítették elô.

    (Kutatási elôzmények, adatok, módszerek.) A nemzetközi szakirodalomban gyakorlatilag nem találtunk olyan hivatkozást, amely választott problematikánkkal szociológiai szempontok szerint foglalkozott volna. A legközelebb a regionalis kutatások területén, fôleg egy-egy területtel kapcsolatos tervezési munka kapcsán találtunk irodalmi hivatkozásokat. A hazai szakirodalomban tudomásunk szerint szintén nem jelent még meg az üdülôterületek problémáival kapcsolatos munka. Ugyanakkor több kutatóhelyen folyt értékes kutatómunka, amelyék hozzáférhetô munkabeszámolóiból mi is sokat profitáltunk. Így a VATI koordinálásában folytatott tervezési munka dokumentumait, a Termálprojekt anyagai közül Liska Tibor tanulmányát, az OMFB REI keretében folytatott Balatonvizsgálat, illetve különbözô regionális és településszociológiai munkák üdülôterületeket is érintô részeit használtuk fel.5

    Néhány szót kell szólnunk a dolgozatban alkalmazott módszerrôl. A tanulmány empirikus alapját képezték mindazok a meglévô dokumentumok, tervezési segédanyagok, szakértôi becslések és elôterjesztések, amelyeket a VATI, az EVM, a KSH, a Belkereskedelmi Kutatóintézet, a Piackutatóintézet, az OMFB, különbözô regionális tervezô intézetek, valamint megyei és helyi tanácsok bocsátottak rendelkezésünkre. Alkalmanként lehetôségünk volt KNEB vizsgálatok anyagaiba való betekintésre, valamint regionális, ill. lokális Intézôbizottságok dokumentációjának áttanulmányozására is.

    Több mint száz interjút készítettünk a területen jelenleg is dolgozó, illetve az elmúlt két évtized során kulcsszerepet játszó szakértôvel, tisztségviselôvel és aktivistával. Ezek az idônként egymásnak is ellentmondó interjúk segítettek eligazodni a dokumentumok sûrûjében.

    Végül a VATI tervezôi által kiválasztott 16 (különbözô típust reprezentáló) településen folytattunk terepmunkát. A települések többségérôl részletes fényképdokumentációt készítettünk. A telekforgalom, illetve ingatlanérték változására vonatkozóan minden településre igyekeztünk idôsorokat összeállítani a helyi illetékhivatalok, a FIK 6 ' illetve a földhivatalok adatai alapján.

    Nem hallgathajuk el azt a módszertani dilemmánkat, hogy jóllehet kivétel nélkül "megtörtént esetekre" hivatkozunk magukat a forrásokat nem tudjuk feltárni. Mivel az anyag "érzékenységénél" fogva e tekintetben a tudományosság e minimális kritériumát, a nyilvánosságot sem tudjuk biztosítani, arra kell kérnünk az olvasót, hogy tekintse továbbra is hipotetikusnak ezeket a részeket, és legrosszabb esetben fogja fel úgy, mintha a dolgok így is történhettek volna.

     

     

    2. Parcellázások, üdülôépítés központi tervek nélkül

     

  • Melyek azok a tényezôk, amelyekre az 19651975 közötti idôszakra datált üdülôingatlan "boom" visszavezethetô. Kezdjük ezek közül a makroszintû szabályozással, elképzelésekkel.
  • Elsô lépésben .a központi terveket ki kell zárnunk a meghatározó tényezôk közül. Nincsenek üdülôépítési tervek, különösen nem a magánüdülôkre vonatkozóan; sôt kifejezetten korlátozó szándékot olvashattunk ki az egyes régiókra vonatkozó tervezési -fejlesztési koncepciókból. Ne felejtsük el, a 60as évek elejérôl van szó, amikor hivatalos anyagok a magántulajdonú üdülôingatlanokat a polgári individualizmus egyelôre megtûrt, de a jövôben mindenképpen meghaladandó jegyeiként könyvelik el. E nagyon általános szinten jelentkezô korlát azonban a területi szabályozás mindennapjaiban nem igen realizálódott. Valódi központi korlátozó intézkedés a 70-es évek végéig a magánüdülô építést nem érinti, s lényegében a Balaton vízminôségének az idegenforgalmi bevételeket veszélyeztetô gyorsütemû romlása az, ami ezeket a restriktív intézkedéseket kiváltotta.

    Ha tervek nem is voltak, de érvényesültek olyan makroszintû (központi szintû döntést igénylô) szabályozások, amelyek fontos szerepet játszottak az üdülôingatlan elterjedésében, gyakran anélkül, hogy az ezeket a rendeleteket elfogadó szervek, döntéshozók tisztában lettek volna hatásukkal.

    Az országos építésügyi szabályozás az 1960as évek elején 450 négyzetméterre csökkentette a VII/a (üdülô) övezetben a minimális telekméretet, amit 1970-re tovább csökkentett, mégpedig 200-300 négyzetméterre. A minimális teleknagyság leszállítása a már kialakított üdülôterületeken lehetôvé tette a magántelek megosztásokat; az újonnan parcellázott területen pedig teret adott a teleknagyság minimalizálására és a telektulajdonosok számának maximalizálására irányuló (késôbb még tárgyalandó) törekvéseknek. Ennek következtében több területen a rekreációs lehetôséget veszélyeztetô, a környezetet nagymértékben pusztító beépítési sûrûség alakult ki. Ez a körülmény is erôsen hozzájárult ahhoz, hogy az Építésügyi Minisztérium 1974ben a minimális teleknagyságot 360-600 négyzetméterben határozta meg, amit a tág határok miatt akár "liberális" rendelkezésnek is tekinthetnénk.

    Sajátos módon az ingatlantulajdon korlátozásáról szóló 1031 /1969. sz. MT rendelet is hozzájárult a magánüdülôk számának gyors növekedéséhez. Az ingatlanpiaci szakemberek véleménye szerint az emberek többsége "felhívásként" értelmezte a rendeletet, miszerint minden családnak a lakásán kívül lehet egy üdülôje, és ez teljesen legitim módon a személyi tulajdon részét képezi.8 Korlátozást ez csak a családok töredéke esetében jelentett, ôk amennyiben ez kiderült és másképpen megoldani nem tudták többletingatlanuk értékesítésére kényszerültek. A többletingatlan "felkutatása" a 60-as évek végén és a 70-es évek elején meglehetôsen lázba hozta az igazgatási apparátust, amit az is mutat, hogy KNEB és NEB jelentésekben nagyobb súllyal szerepelt ez a kérdés, mint azt valóságos fontossága indokolta volna. Ez nagy valószínûséggel a balatonparti jó telkek tanácsi kínálatának beszûkülésével hozható összefüggésbe. '

    Talán a legnagyobb horderejû változást (az azóta építésigazgatási körökben hírhedtté vált) 18/1986. MEM-EVM zártkerti rendelet hozta. A rendelet a mezôgazdasági rendeltetésû területen lehetôvé tette hétvégi házak és "szerszámkamrák" (30 ill. 12 négyzetméter) építését.

  • A kutatás kezdeti szakaszában azt gondoltuk, hogy a 18/1968-as rendelet indította meg a zártkertek, külterületi övezetek becsatolásának folyamatát. Miskolc környékén már jóval a rendelet elôtt létezett a "Fekete gyémánt" nevû kertszövetkezet, amely külterületi, "gazdaságilag nem hasznosítható" területen bányászok juthattak parcellákhoz és építési lehetôséghez. A Dunakanyar történetében is találhatunk olyan dokumentumokat, amelyek azt igazolják, hogy az említett rendelet egy már megindult az elôzô példához képest lényegesen más társadalmi csoportok által kondicionált folyamatot legalizált. Az 1967. évi dunakanyari fôépítészi jelentés ilyen esetre mutat rá: "A Pest megyei Tanács VB 1966. februári ülésén határozatot hozott 37/1966. szám alatt arra vonatkozóan, hogy a szentendrei járáshoz tartozó Budakalász, Pomáz, Leányfalu, Dunabogdány és Visegrád községekben, valamint Szentendre város területén 200400 négyszögöl nagyságú telkeket kell parcellázni s ezeket Budapesti nagyüzemek, munkásterületek részére kell felajánlani." A jelentés arra is felhívja a figyelmet, hogy ez a VB határozat nem egyeztethetô össze az építési törvénybe foglaltakkal és a Dunakanyar korábban jóváhagyott regionális terveivel sem, mivel mindkét forrás kifejezetten tiltja a külterületek parcellázását. Komoly társadalmi nyomásnak kellett nehezednie a szakigazgatási apparátusra, hogy minden jogi alapot nélkülözô rendeletet bocsáthasson ki.
  • A rendelet az építésügyi hatóságok által kontrollálhatatlan telekmegosztási és építési folyamatot indított meg az üdülôövezetek közelében lévô vagy más üdülési adottságokkal rendelkezô zártkerti területeken. (1977-ig a minimális teleknagyság a zártkertek esetében 700 négyzetméter volt.) A zártkerti üdülôterületek máig is az üdülôterületi tervezés egyik legneuralgikusabb pontját képezik. A rendelet lényege, hogy üdülôterületek kialakításának hatáskörét gyakorlatilag kiveszi az EVM és az alája tartozó építésügyi igazgatási apparátus kezébôl. A zártkerti területen történô építkezés csak bejelentési kötelezettség alá esett, ami gyakorlatilag ellenôrizhetetlenné tette az építési tevékenységet. Az építési folyamat a már kialakult üdülôövezetek környékén elôbb-utóbb szükségszerûvé tette a terület átminôsítését, és abban a pillanatban már jogos infrastrukturális igényekkel léphettek fel tulajdonosaik. (Ennek a rendeletnek a nyomán indult meg a Balaton északi oldalán a zártkertek beépítése vagy a Dunakanyar üdülôövezetének expanziója.) Sajátos módon az EVM volt az a szerv, amelyik elkeseredett harcot vívott azért, hogy a zártkerti parcellák minimális teleknagyságát felemeljék (1500 négyzetméterre). Jóllehet az EVM által jóváhagyott építésügyi szabályzat a "felelôs" az üdülôterületen belüli szétaprózott partcellákért (minimális telekméret), ami azt mutatja, hogy érdekelt volt a telektulajdonosok számának az építésigazgatás által kontrollált növelésében. A MEM szakemberek ebben a vitában azzal érveltek, hogy a zártkerti rendelet célja, hogy a városi munkásság olcsó hétvégi telekhez juthasson, amelynek racionális méretét egy család által (hétvégenként) megmûvelhetô földterületben kell meghatározni. Az érv magától értetôdô racionalitása mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a zártkerti parcellázás a MEM apparátus (földhivatalok, Tszek stb.) által kontrollált folyamat, amely meglehetôsen vontatottan haladt volna az 1500 négyzetméteres minimális teleknagyság mellett.

    Az 1968-as rendelet (amely egyértelmûen a MEM koncepció érvényesülését jelentette) a zártkerti "üdülôterületek" két típusának kialakításához vezetett: az egyik a már létezô üdülôterületek külterületeinek felparcellázását; a másik nagyvárosok környékén hétvégi parcellák kialakítását eredményezte. A már kialakult üdülôterületek környékén lévô zártkertek felparcellázási folyamata mögött klasszikus "spekulációs" várakozás húzódott meg. Mégpedig az az elképzelés, hogy a zártkertek beépülése elengedhetetlenné teszi a terület átsorolását, ami viszont a telek értékének növekedéséhez vezet.9 A 70-es évek második felében az utóbbi folyamat elérte a közép és kisvárosokat is, amelyek azonban kialakításuk módja, a tulajdonosok társadalmi összetétele és fejlesztési lehetôségei miatt egy harmadik típust képviseltek. Nem elhanyagolható további következménye volt ennek a rendeletnek, hogy a MEM (és a gyakorlatilag alárendelt Földhivatal) autonóm módon alakíthatott ki új üdülôterületeket (általában a helyi tanács nyílt vagy hallgatólagos egyetértésével) megelôzve az EVM és megyei tanácsi vezetést. igy a telkek elosztása is kikerült az utóbbi döntésihatalmi szint kezébôl. Egy 1977-ben, majd 1981-ben hozott rendelet következtében az EVM visszaszerezte pozícióit, de akkorra már a zártkerti üdülôterületekkel mint adottságokkal kellett számolni. Az 1981es rendelet három típusba sorolta a zártkerteket:

  • I. távlatban belterületté váló; II. rekreációs igényeket is kielégítô; III. tisztán mezôgazdasági célú területek. A rendelet értelmében a távlatban belterületté váló és az üdülési funkciójú zártkertekre építési tilalmat rendeltek el a rendezési tervek elkészültéig. A rendezési terv pedig egyértelmûen az EVM hatáskör kiterjesztését jelenti, olyan szabályozást, amelyben a döntô szó a tervezôi - tanácsi apparátusé. Bár kérdéses, hogy ezzel nyert vagy vesztett-e az EVM, hiszen ezáltal inkább gondjai növekedtek, mintsem a "hatalma". Például a zártkertek parcellázása során senki sem biztosította a közösségi területeket (megfelelô szélességû utak, infrastrukturális létesítmények területe stb.). A makroszintû szabályok inkább szabaddá tették az utat az üdülôingatlanok terjedési folyamata elôtt, semmint hogy elindították volna vagy állandó motivációit jelentettek volna e folyamatban. De nem szabad megfeledkeznünk a pozitív hatású szabályozók mellett arról sem, hogy ezekkel egyidôben olyan beavatkozási kísérletek is történtek, amelyek egyes térségekben fékezni kívánták a folyamatot. Ezek a fékek valójában nem bizonyultak hatékonynak, mivel többnyire már csak akkor jelentek meg, amikor a folyamat (üdülési funkció terjedése) elôrehaladott állapotban volt. Például a Zalakaros környékén lévô zártkertekben 1979-ben építési tilalmat rendeltek el a rendezési terv elkészültéig. A zártkerti telkek nagyság szerinti összetétele egyértelmûen az üdülési szerepkör gyors terjedésérôl tanúskodik. A telkek 26 százaléka 720 négyzetméter alatti (durván 200 négyszögöles), míg csupán 33 százalék nagyobb 500 négyzetméternél. Az új rendelkezéseknek megfelelô nagyságú területtel csupán az összes telek 15 százalékának megfelelô ingatlanok rendelkeznek.
  • A rendezési tervek jelentôs része implicit korlátozó szándékot tartalmaz. Az üdülôterületi tervek fontos eleme, hogy meghatározzák az adott terület ökológiai adottságainak megfelelô üdülônépességet. Ez az "optimális" népességszám egy bizonyos ponton túl az üdülési funkció terjedésének korlátját kell hogy jelentse; hiszen elvileg olyan tervfajtáról van szó, amely akár helyi, akár megyei, akár országos szinten fogadták is el, kötelezô érvényû. A központi hatóságok e tervek megsértését elnézôen kezelik, nem kis részben azért, mert gyakran maguk is felelôsek és érdekeltek ezek túllépésében. Ezeknek a terveknek mérsékelt korlátozó funkciója összefügg a tervek realitásának kérdésével.

  • A gyakori tervmódosítások arról tanúskodnak, hogy azok nem számolnak kellô módon a realitásokkal, vagy pedig arról, hogy a tervek reálisak ugyan, de mögöttük nem állnak olyan erôk, amelyek a végrehajtás során érvényesíteni tudnák a terv koncepcióját a partikuláris érdekekkel szemben. Egyik alternatíva sem túlságosan kedvezô. A legpregnánsabb példa mégis a Balatoni Rendezési Terv (BRT), amely a 60-as években készített számítások szerint kb. 600 ezer fôben jelölte meg az optimális népességszámot. 1980-ban a már több módosítást megélt és felülvizsgált BRT intézkedési program távlatilag 780 ezer fôben maximálta a népességszámot, ami a terv jóváhagyását követôen szinte azonnal túlhaladottá vált, és azt 1981-ben közel 100 ezer fôvel kellett növelni. A BRT népesség prognózisa szinte egyetlen településen sem teljesíthetô.
  • Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az üdülôingatlan tulajdon elterjedését makroszintû tényezôk önmagukban nem magyarázzák. Elôször is nincsenek tervek; az éves és ötéves tervjelentések nem számolnak be az ezen a területen elért pozitív eredményekrôl, sôt a folyamat tetôzésének idôszakából gyakorlatilag statisztikák sincsenek. Az ebben az idôszakban elfogadott jogszabályok utat engedtek és közvetett módon hozzájárultak a folyamat terjedéséhez. Elemzésünk során rámutattunk arra is, hogy az implicit korlátozási szándékot tartalmazó rendezési tervek sem bizonyultak hatékonynak. Ezek az összefüggések tehát nem adnak magyarázatot eme üdülési funkció (és a magánüdülô) terjedésének folyamatára, különösen nem annak dinamikájára. A magyarázó tényezôket mikroszinten kell keresnünk az egyéni (és intézményi) keresletek mögötti motívumokban, valamint az intézményi (és egyéni) kínálat mögött húzódó törekvésekben és érdekekben.

     

    3. Telekosztások mögött helyi érdek: bevételek maximalizálása

     

    Az üdülôtelkek kínálatának megélénkülése az 1957 utáni idôszakra tehetô. A háborút követô elsô évtizedben lezajlik az "üdülô államosítási" folyamata, amely a szociálturizmusnak (SZOT és vállalati üdültetésnek) künduló bázisát képezte. De ez a kampány nem vezet az üdülôk teljes államosításához, inkább az elhagyott és kisajátított nagyobb üdülôk elfoglalásáról van szó.12 Ahogy a 60as évek elején az idegenforgalom megélénkül, megindul az üdülôterületek expanziója. A tradícionális üdülôkörzetekben (Balaton, Duna-kanyar stb.) a besûrûsítés (magánüdülô telkek megosztása) után és mellett megindulnak (különösen 1965 után) a parcellázások 13 részben az állami tartalék területeken, részben pedig külterületek átminôsítése révén. Ezzel párhuzamosan megindult az új üdülôterületek feltárása is, amelyben különösen azok a megyék jártak az élen, amelyeknek nem volt Balatonjuk.

    Új üdülôterületek feltárása az esetek többségében már meglevô adottságok helyreállítását és továbbfejlesztését jelentette. (A Bánki tó például már a háború elôtt is turista kirándulóhely volt, de üdülôterületté fejlesztése a 60as évek elsô felében indult meg.) Az adottságok nem okvetlenül jelentettek egyedi, máshol nem elérhetô természeti adottságot, inkább egy tudatos infrastruktúra fejlesztés eredményei. "Folyóparti" települések szinte mindegyike rendelkezik üdülési "adottsággal", mégis csak töredékükben sikerült színvonalas üdülôterületet kiépítenie. Talán a legjobb példa a termálvíz, ami egyes nyilvánvalóan túlzó megfogalmazások szerint az országban mindenhol megtalálható. a kérdés csak az, hogy "milyen mélyre fúrnak le". Hegyvidéki és falusi üdülési adottságokban is bôvelkedik az ország. Következésképpen azt, hogy milyen települések kaptak vagy szereztek üdülési funkciót, nem eleve határozták meg a természeti adottságok. Az egyes üdülôterületek kialakulását feltáró esettanulmányaink egyik legnagyobb tanulságának azt tartjuk, hogy az egyéni és intézményi kezdeményezéseknek legalább akkora, ha nem nagyobb szerep jutott, mint a természeti adottságok meglétének.

  • Az üdülôtelek.kínálat legfontosabb forrása (akár hagyományos üdülôterületek expanzióját jelenti, akár új területeken jelentkezik) az intézményi telekkínálat volt. Emellett azonban szólni kell a magánparcellázásokról, ami nagyobb telkek megosztását és értékesítését jelentette. Ritkán vált a telekkínálat forrásává a magánparcellázás, és ha igen (elsôsorban zártkertek esetében), akkor is a folyamatot valamilyen intézményi döntés indított el (pl. útépítés, víztározóépítés, vízhálózat kiépítése stb.). Következésképpen a folyamatok megértése szempontjából a legfontosabb, hogy az intézményi telekparcellázások mögött érdekeket tisztázzuk.

    Az intézményi telekparcellázás tipikus esetben helyi tanácsi akciót jelent. Ez történhet közvetlenül, amikor maga a tanácsi apparátus bonyolítja a ,, telekkialakításokat és a vevôkijelöléseket, vagy közvetve, a rendezési tervek vagy parcellázási tervek jóváhagyásán keresztül. A helyi tanács sok esetben külsô kényszerbôl cselekszik; ez a "kényszer", ami természetesen csak a helyi tanács relatív cselekvési autonómiáját korlátozza, eredhet felsôbb irányítási szervektôl, vagy a helyi "választópolgárok" részérôl. Minket itt elsôsorban azok az esetek foglalkoztatnak, amelyeknél a helyi üdülôterületek kialakítása a tanácsi apparátus kezdeményezésére történik. Ilyen esetekben jó okunk van feltételezni , hogy a tanács l4 érdekelt volt a parcellázásokban; kérdésünk az, hogy miben állt ez az érdekeltség? Miért és meddigjó a helyi tanácsnak az üdülôterületek gyarapodása?

  • Induljunk ki abból a feltevésbôl, hogy az üdülôtelkek értékesítésére irányuló tanácsi törekvés mögött az a racionális elképzelés húzódík meg, hogy az értékesítés révén elért bevételek meghaladják a telekkialakítási költségeket. Amennyiben ez a feltevésünk igaznak bizonyul, fontos következtetéseket vonhatunk le a tanácsi parcellázási akciókról: a tanácsok mindaddig érdekeltek a parcellázásokban, amíg a bevételek nem válnak egyenlôvé a kiadásokkal. Itt lényegében két feltevésrôl van szó: egyrészt az akciót elindító tanácsi várakozásról (hogy a várható bevételek meghaladják a várható kiadásokat), másrészt arról, hogy ezek a várakozások legalábbis a vizsgált idôszakban és az esetek többségében igaznak bizonyulnak. (Ellenkezô esetben ugyanis valószínûtlen, hogy más tanácsoknál is megfogalmazódik az akció sikerességébe vetett várakozás.)

    A terepmunka során találkoztunk olyan tényekkel, amelyek megerôsítették ezt a "bevetel maximalizálási" hipotézist, ugyanakkor sok esetben azt tapasztaltuk, hogy a helyi tanácsok viselkedése nem írható le ezzel a logikával. Vegyük sorba elôször azokat az érveket, amelyek korlátozzák ennek a viselkedési logikának az érvényesülését.

    Elôször is az értékesítési árak a mindenkori forgalmi árhoz képest alacsonyak és az empirikus vizsgálatok során nem találkoztunk az értékesítési ár növelésére irányuló általános törekvéssel. 15

    Így pl. Boglárlellén a 70-es évek elején 170-200 Ft/négyszögöl áron értékesítették az üdillôtelkeket, a forgalmí árak ekkor már 500 Ft/négyszögöl körül mozogtak hasonló helyzetû telkek esetében. Újonnan kialakított üdülôterületeken indított parcetlázási akció esetén nincs összehasonlítási alap, de elég jellemzôek az alacsony értékesítési árakra a következô adatok: a Zánki tónál 1968-69-ben 2040 Ft/négyszögöl a telekár, 1982-ben 400-500 Ft négyszögöl; Zalakaroson 1967-68ban 80-120 Ft/négyszögöl, 1974-ben 120-160 Ft/négyszögöl áron értékesítették a parcellákat; 1982-ben a forgalmí ár 1000- 2000 Ft/négyszögöl.

    A másik fontos ellenérve az, hogy szinte valamennyi információnk szerint az értékesítési ár sokkal alacsonyabb a terület infrastruktúrával való ellátásának várható költségeinél. Ez természetesen nemcsak az üdülôtelkek kialakításának költségeit jellemezte, hanem az új lakótelkek létesítését is. Ezek az összefüggések abba az irányba mutatnak, hogy felül kell vizsgálnunk a ;,nyereség" maximalizálására vonatkozó hipotézist, és azt kell mondanunk, hogy a tanácsi parcellázási akciókat semmiképpen nem magyarázható egy olyan logikával, amely a településszintû kiadások és bevételek racionális kalkulációjára épül. A parcellázási akciókat más érdekek és motivációk befolyásolták.

    Voltak olyan esetek, amikor a tanácsokat a parcellázásokkal megszerezhetô pénzek motiválták. Ez az érdekeltség a közvetlen pénzbevételekre azonban nem írható le egy racionális, a bevételek és a kiadások mérlegelésére épülô logikával. Ugyan a telekparcellázásokból származó bevételek nem voltak jelentôsek, különösen, ha összevetjük ezt egy-egy átlagos település éves költségvetésével. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy ezek a bevételek az esetek többségében nem voltak "tervesítve", és ezért olyan "váratlan nyereségnek" számítottak, amelyet a tanácsok saját hatáskörben tudtak felhasználni. Ha ogyelembe vesszük, hogy a helyi tanácsok az elosztott fejlesztési eszközöknek csak a töredékét használhatták fel saját döntéseik alapján, felsôbb döntési szintek "orientációja" nélkül, akkor ennek a ,;ómkézetlen" bevételnek a jelentôsége, kompenzációs hatása felerôsödhet.

    A parcellázásból származó bevétel növelésére való törekvés csak azért érvényesülhetett, mert a helyi tanácsok minimális ellátásifejlesztési felelôsséggel sem tartoztak a kialakított üdülôterületükkel szemben. Ez részben a területfejlesztési erôforrások elosztási módjából következik, részben pedig abból, hogy ha a helyi tanácsokat képviseleti szervekként kívánjuk tekinteni, akkor nem az üdülô, hanem az állandó lakosság érdekeit képviselik.16 Ez utóbbi megállapítást támasztja alá az a gyakorlat, hogy a telekparcellázásokból származó bevételeket az esetek jelentôs részében nem az üdülôterületen használták fel.

  • B. üdülôtelepülésrôl származó bevételeket a járási kultúrház felépítésének meggyorsítására használták; R. település vezetôit pedig kötelezte a megye, hogy minden "váratlan bevételét" az iskolaépítésre fordítsa; míg S. nagyvárosi agglomerációs községben útépítésre használták a bevételeket. Ez utóbbi község esetében a tanács éves költségvetése 130 millió Ft, ebbôl fejlesztésre 20 millió fordítható; érthetô, hogy egy 3 milliós bevételt jelentö patcellázás már megmozgatja a vezetôk fantáziáját. Ahogy az Ai tanácselnök egy interjúban kijelentette: "most is jól jönne egy parcellázás"
  • Az esettanuhnányok során azt tapasztaltuk, hogy a fenti érvelésnek megfelelôen valóban azok a tanácsok mutattak nagyobb érdeklôdést a telekértékesítésbôl származó bevétel iránt, amelyek kisebb költségvetéssel rendelkeztek és amelyekben az így elérhetô bevétel relatív jelentôsége nagyobb volt. Ezekben az esetekben az értékesítési és a forgalmi ár közötti különbség (egyfajta telekértékesítésben megjelenô szubvenció) csekély volt. Megfogalmazhatjuk azt a szabályszerûséget, hogy ahol kicsi ez a szubvenció a fogyasztók számára gyakorlatilag észrevehetetlen), ott érdemes a tanácsnak növelnie ameddig tudja az értékesítési árat.l 7

    Ezzel szemben a terepmunkák során azt tapasztaltuk, hogy ahol az értékesítési és a forgalmi ár közötti különbség nagy, éppen ott nem érdekelt a tanács az értékesítési ár növelésében. Ilyen esetekkel a magasabb árfekvésû üdülôkörzeteknél találkoztunk. Ennek magyarázata csak az lehet, hogy a tanács a szubvenció ellenértékeként az új üdülôtulajdonostól elvár valamit, aminek a haszna "nagyobb" (vagy "egyenlô") a telekárban juttatott szubvencióval. Végül is el kell vetnünk azt a még szakemberek között is gyakran megfogalmazódó véleményt, hogy a 60-as évek második felétôl meginduló, lényegében egy évtizedig tartól8 parcellázási hullám kizárólag a tanácsi vezetésnek arra a szûklátókörû fejlesztési politikájára vezethetô vissza, hogy a parcellázások révén bevételekhez juthat, miközben nem számoltak azzal, hogy ezek terheket jelentenek a tanácsok számára , és idôvel több veszteséget okoznak, mint hasznot. Az üdülôterületi parcellázások ugyanis az esetek jelentôs részében igen tetemes hasznot hoztak a tanácsnak, csak éppen nem az üdülô lakosság közvetlen pénzügyi hozzájárulása formá ában. Ez a közvetett haszon a települes üdülôfunkciójának tudható be, s az ezen keresztül szerzett fejlesztési eszközökben, valamint azokban a közvetett elônyökben, amelyek (különösen a kiemelt településeken) az üdülôterületi állandó lakosság életlehetôségeinek javulásában jelentkezett.

     

     

    4. A közvetett érdekeltség: informális kapcsolatok erõsítése a fejlesztések érdekében

     

    Az üdülôterület értéke az üdülési adottságok függvénye, ami viszont nagyobb részt közösségi infrastrukturális beruházások eredményeit tükrözi. Ez utóbbiakat tekinti a szakirodaloml9 kollektív javaknak: olyan "javaknak", amelyek használatából gyakorlatilag nem lehet kirekeszteni a csoport egyetlen tagját sem. Az üdülôterület megközelíthetôségétjavító útépítés, vízminôségjavítás, strandlétesítést stb., mind kollektív jószágnak tekinthetôk. Szélesebb értelemben nemcsak az infrastrukturális beruházásokban megtestesült fizikai létesítmények tekinthetôk kollektív jószágnak, hanem az ezek által biztosított közvetett elônyök is. Ilyen értelemben felfoghatjuk például az infrastruktúra javulásának hatására beálló telekárnövekedést, vagy a szobák kiadási árának emelkedését is kollektív jószágnak, hiszen ha ez bekövetkezett egy üdülôterületen, akkor ennek elônyeibôl elvileg minden ingatlantulajdonos részesül.

    Az, hogy egy beruházás közvetlén vagy közvetett elônyei a települések (vagy településen belüli népességcsoportok) milyen körére nézve tekinthetôk kollektív jószágnak a beruházás jellegétôl 20 valamint a településeknek (vagy népességcsoportoknak) beruházás "helyéhez" viszonyított ökológiai területi elhelyezkedésétôl függ. Kollektív jószág fogyasztásából adminisztratív úton általában nem lehet kizárni csoportokat, ez azonban közvetett gazdasági eszközökkel megtörténhet. Az egyik legfontosabb ilyen eszköz a hozzáférési költség, amely meghatározott küszöbérték fölött gyakorlatilag kizárja az adott népességcsoportot a kollektív jószág fogyasztásából.

    Az üdülôterülettel rendelkezô települések ökológiai szerkezetük függvényében két szélsô típus közé sorolhatók. Az egyik ("A") esetben az üdülôterületen megvalósított beruházasok révén létrejött kollektív jószágok a település állandó lakossága számára Gyakorlatilag nem hozzáférhetôk; ebben az esetben az a településrész, ahol az üdülôfunkció koncentrálódik, fizikailag is elkülönül az állandó lakóterületrôl. A másik ("B") esetben (ahol az állandó lakosság által lakott településmag nem különül el ökológiailag az üdülõktõl a kollektív jószágok akár az üdülôterületen "valósulnak meg" akár az adott településen, mindket csoport számára ugyanúgy elérhetôek. Természetesen ezek szélsô típusok, és a tényleges üdülôtelepülések vagy az egyik vagy a másik típushoz esnek közelebb.

    Tegyük fel, hogy a tanácsi vezetôkben az a várakozás alakul ki, hogy az üdülôterületek expanziója legalábbis ezzel arányos növekedést hoz a fejlesztési eszközökben. Ekkor igaz lesz, hogy egy település minél közelebb áll a "B" típushoz, annál inkább érdekelt lesz a parcellázásban; hiszen ezzel a település állandó lakosságának az igényeit is jobban ki tudják elégíteni.

    A terepmunkák során tanácsi vezetôkkel készített interjúk állandóan visszatérô momentuma volt, hogy a település (értsd tanács és az állandó népesség) számára az üdülô népesség csupán teher, ami számtalan gonddal jár, elônyei pedig elenyészôek ezekhez képest. Mindez azt az elképzelést erôsíthette volna meg, hogy a parcellázások során a negatív várakozások voltak inkább jellemzôek, azaz valamiféle külsô kényszer által hajtva valósították meg azokat, Ez azonban aligha hihetô, hiszen akkor semmi sem magyarázná a tanácsi aktivitást a parcellázásokban. És különben is, ha összevetjük az üdülôtelepülések ellátottsági szintjét hasonló adottságú településekéivel, akkor az ellátási feszültségek ellenére nem gondolhatjuk komolyan, hogy a település rosszul járt az üdülôfejlesztéssel.

    Az üdülônépesség növelésére alapozó fejlesztési stratégia "kétélû fegyver", mivel komoly hátrányok is érhetik a települést. Az üdülôtelkek kialakítása révén növekszik ugyan a település üdülônépessége, ez azonban az üdülés szezonalitása miatt nem egyenletesen terheli le az adott település infrastruktúráját. A csúcsidôszakban állandó szûk keresztmetszetek mutatkoznak az alapellátás területén, amelyek lényegesen enyhülnek szezonon kívül. Ez a tény a magasabb döntési szinteket meggondolásra készteti abban a tekintetben, hogy vajon racionálise az intézményi és infrastrukturális ellátottság szintjét erre a csúcsnépességre tervezni. Ebben az "alkuban" az üdülônépesség száma általában kisebb mértékben esik latba, mint az állandó lakosságé. Ezek a körülmények abban az irányban hatnak, hogy a tanács is kevésbé érdekelt az üdülônépesség növelésében, mint az állandó népességében, ha csak más elônyök nem kompenzálják ezt a "veszteséget".

    A népességnövekedés (elsôsorban üdülônépességrôl van szó) következtében fellépô hátrányok tipikus esetben (az idôszakot jellemzô területi döntési rendszerben) nagyobbak, mint a népességnövekedéssel indokolható és megszerezhetô pótlólagos fejlesztési eszközök. Hogy ez még sem teljesen jellemzô, annak a magyarázata az, hogy az infrastrukturálisellátási feszültségek akkor válnak "társadalmi ténnyé" a központi, illetve magasabb döntési szintek számára, ha az információs csatornákon keresztül eljutnak ezekre a döntési szintekre. A tanácsi hierarchián keresztül történô érdekközvetítés és információáramlás formális (intézményesített) csatornája csupán egy, és nem is minden esetben a legfontosabb eszköze e feszültségek magasabb döntési szintekre való közvetítésének.

    Ha az üdülôtulajdonosok olyan társadalmi csoportból kerülnek ki, amelynek magasabb a társadalmi státusa és lényegesen nagyobb a befolyása a döntési rendszer legkülönbözôbb pontjain, mint a hasonló nagyságrendû települések állandó népességéé, akkor az üdülôterületeken kialakuló feszültségek általában sokkal gyorsabban és hatékonyabban közvetítôdnek, és válnak társadalmi problémává a magasabb döntési szinteken, mint a település állandó lakossága által közvetített feszültségek. A népességnövekedés motívuma mögött fellelhetô az a törekvés, hogy a településre befolyásos személyeket és intézményeket "csaljanak" be, akik hasonlóképpen segítôkésznek fognak bizonyulni majd, mikor erre a településnek szüksége lesz.

  • Elsôsorban a preferált, kiemelt üdülôtelepülések voltak abban a helyzetben hogy válogathattak; de ez a törekvés minden olyan helyen kimutatható, ahol a kereslet felülmúlta a kínálatot. Az üdülôtelkek elosztásának nem volt társadalmi kontrollja, még formálisan sem; nem alkalmaztak pontszámot és a "rászorultság" mértékét sem vizsgálta soha senki. Ezen a területen a helyi tanácsok, illetve az elosztást végzô szerv (ami gyakran a járási szintû tanácsot és pártapparátust jelentette) gyakorlatilag teljesen önkényesen járhattak el, saját preferenciaikat alkalmazhatták idônként nemcsak a vevôkör kijelölésében, hanem árak meghatározásában is. Errõl tanúskodik egy 1977-es NEB jelentés idevonatkozó részlete: a (balatoni) "településen a társasház céljára kijelölt telek négyszögölenként 400 Ft volt. Dr. T. S. részére ugyanezen a helyen 200 Ftért jelölt ki többet a VB határozat. N. L. részére pedig Dr. T. S. közvetlen szomszédságában 100 Ftértjelöltek ki telket négyszögölenként. Érdeklôdô levelünkre azt a választ kaptuk, hogy a nevezett a községi tanács dolgozója és a községi tanács szolgálati lakást biztosítani nem tud, így kívánják a lakásépítést elôsegíteni.Z. T. részére ugyanebben a dûlôben 20 Ft/négyszögölenkénti árat jelöltek meg; érdeklôdô levelünkre közölték, hogy az árat továbbra is fenntartják, mert Z. elvtárs Münnich elvtárssal volt együtt partizán a "Brianszki erôdben", jelenleg pedig BM szolgálati lakásban lakik és így kívánják a szolgálati lakás megszüntetését és Z. elvtárs lakáshozjutását elôsegíteni."
  • Ez az expanziós stratégia csak azokon az üdülôtelepüléseken lesz sikeres, amelyek keresettek a hatalmi pozícióban lévô személyek és befolyásos intézmények számára. Ennek valószínûsége nagyobb a magasabb árfekvésû üdülôkörzetekben és a "B" ökológiai típus esetében, hiszen itt az érdekazonosság egyértelmûbb. Minél keresettebb egy üdülôhely (minél magasabb "értékû"), annál nagyobb szubvenció adható a telekárban, következésképpen annál nagyobb a verseny ezekért a területekért. (Nem beszélve a nem "újratermelhetô" adottságokkal rendelkezô településekrôl, ahol, a telekhez való hozzájutás ténye is jelentôs elônyként fogható fel.) Ennélfogva a már kedvezô helyzetben lévô tanácsok nemcsak hogy nagyobb parcellázási hajlandósággal rendelkeznek, de nagyobb eséllyel válogathatnak a befolyásos intézmények és személyek körében tehát nagyobb valószínûséggel tudják kompenzálni a parcellázások révén bekövetkezett népességnövekedés hátrányait, sôt képesek újabb elônyökre szert tenni.

  • Ez az egyik magyarázata annak a sajátos terjedési folyamatnak, hogy a kiemelt üdülôövezetbe tartozó települések expanziós törekvései nem lanyhulnak a 70es évek elejére, és nem alakulnak ki hatékony alternatív üdülôközpontok (ellenpólusok). A létrejött üdülôközporitok helyi jelentôségûek maradnak, mivel induló helyzetben nem képesek olyan szubvenciót felajánlani, ami hasonló társadalmi "összetételt" eredményezne, mint amilyennel a kiemelt üdülôterületek büszkélkedhetnek.

    Ezzel a gondolatsorral lehet megerôsíteni azt a korábbi állításunkat, hogy minél nagyobb a telekárban juttatott szubvenció, annál kevésbé érdekelt a tanács abban, hogy ezt csökkentse.

    Ezekben az esetekben egy (az állandó lakosságtanácsüdülônépesség kölcsönös érdekeit szem elôtt tartó) kooperatív fejlesztési stratégia alakul ki.. Ez a fejlesztési stratégia élesen szemben áll azzal az esettel, amikor az üdülôterület fejlesztése nem hat ki a településre, azaz nem jár semmilyen elônnyel az állandó lakosság számára; ezt az állandó lakosság (tanács) üdülônépesség közötti konfliktusos szituációként írhatjuk le.

     

    5. Külsô szervek által ösztönzött parcellázások

     

    A tanácsi vezetés közvetlen érdekeltségét a parcellázásokban (üdülônépesség növelésében) a fejlesztési eszközök elosztása felett gyakorolt befolyásának növelésében foglalhatjuk össze. Ugyanakkor láttuk azt is, hogy a motivációnak ez a típusa bizonyos ökológiai típusok esetében hiányzik. Minél inkább elkülönül az üdülôterület és a lakóterület egymástól, annál kisebb a tanácsok belsô motivációja az üdülôterület kialakítására vagy növelésére. Ugyanakkor az ilyen ("A") ökológiai típusú területek a tradicionális területeket megközelítô mértékû dinamizmussal fejlôdtek, aminek a magyarázata, hogy valamilyen külsô szerv nyomást gyakorolt a helyi tanácsra a parcellázások elôzmozdítása érdekében. A "külsô szerv" általában a döntési rendszeren belül a helyi tanácsnál magasabb szinten elhelyezkedô intézményt képviselt, ami azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a helyi tanácsot kényszeríteni kellett volna a parcellázásokra. A helyi tanács számára a "külsô nyomás" egy kivételes helyzetet jelent, rugalmas alkalmazkodással. Ô tehet "szívességet" egy felsôbb szervnek, aminek a fejében joggal elvárhat bizonyos kedvezményeket. Röviden; alkupozícióba kerül, amit az állandó lakosság érdekében tud kamatoztatni. Így könnyen érthetô, hogy az esetek jelentôs részében a "külsô nyomást" megelôzte a felajánlkozás, különösen akkor, ha konkurens települések is vetekedtek ezért a pozícióért. Ez a megelôzéses stratégia még így is kifizetôdôbb volt, mint egyáltalán elesni ettôl a lehetôségtôl.

  • Látni kell azonban, hogy ennek a fejlesztési stratégiának a lényege a konfliktusos szituáció. Ezek a tanácsok miután már "becsalogatták" a lehetôségeikhez képest befolyásos üdülôtelektulajdonosokat, azzal érvelhetnek, hogy minden egyes forintot, amit az üdülôterületre költenek, az állandó lakosságtól kell elvenni. Ha pedig az állandó lakosság nem kap kevesebbet, mint hasonló helyzetben lévô települések, akkor relatív különbségekre helyezôdik a hangsúly, változatlanul a szituáció konfliktusos jellegét kiemelve.

    Tipikus külsô szerv a megyei (tanácsi és párt) apparátus, amelyek különösen aktívan léptek fel az új üdülôterületek kialakításában. Szinte minden Balatonnal és Dunakanyarral nem rendelkezô megye létrehozta a saját presztízsüdülôterületét.

  • Ennek a konfliktusos üdülôterületfejlesztésnek a szituációját reprezentálja K. község esete, amelynek egy kihalóban lévô mellékfaluja P. folyóparti holtág mellett feküdt, jó útközlekedéssel és 30-40 kmre" a megyeközponttól. A területet a horgászok és a megyei KISZszervezet fedezte fel, élükön a megyei KISZ titkárral, aki egyben aktivista volt a horgászegyesületben is. K. község egyáltalán nem törôdött a B10 kmrel távolabb fekvô területtel. A rendezési tervet a megye készítette el (1962ben), a megyei OTP parcellázott és osztotta el a telkeket, és közvetlenül megyei pénzügyi alapokból gondnokságot hoztak létre, amely az üdülôterület ügyeit intézte, és a helyi tanacstól függetlenül mûködött. A fejlesztések azonban formálisan a K. községi tanácson keresztül zajlottak le, és ha a község vezetôinek és aktívabb lakosainak nem is volt beleszólásuk ezekbe a döntésekbe, de mindenrôl tudtak. A tanácsülések állandó témája volt, hogy mit kap az üdülô és mit kap a község, úgyhogy az ellenállás lecsendesítése érdekében ígéretet kaptak a nagyközségi "rangfokozat" megszerzésére. (1971-ben a községet át is sorolták, amit mindenki úgy tart számon, mint egy jogos kompenzációt.) A konfliktusos szituáció ami elsôsorban az üdülôtelep és a község távolságából adódik, és abból, hogy az üdülôterületnek juttatott fejlesztések semmilyen hatással nincsenek a községre továbbra is fennmarad.

    Külsô szerv beavatkozása akkor is elôfordul, amikor maga a település is ösztönzést, motivációt érez a parcellázásra. A beavatkozás elsôsorban a telkek elosztására irányul, pontosabban arra, hogy ki jelölje ki a vevôt.22 A versengés afölött, hogy ki ossza el a telkeket (szubvenciót) egyértelmûen bizonyítja, hogy ennek fejében kompenzáció jár.

    Egy Balatonparti község korábbi érvelésünk értelmében autonóm módon érdekelt a parcellázásokban, és különösen a telkek elosztásában. Erre a tényre mutat rá a következô interjúrészlet:" "S. J. volt megyei elnök hozta azt a rendeletet, hogy tanácsi dolgozó nem vehet telket, és a telkek "kiajánlását" is leállította. Ez minket nagyon hátrányosan érintett, mert többször jöttek hozzám fejesek, hogy nem tudoka-e egy jó telket adni, vagy ahogy mondták "ajánlani” Én ilyenkor mindig kértem is valamit cserebe a falunak, és az egész jól mûködött akkor, amikor alig kaptunk felsô pénzügyi támogatást hivatalosan." Egy kiemelt üdülôterülethet tartozó (városi) településen, I-ben az 1970es évek elején alakítottak ki egy nagyon kedvezô területen parcellákat. A telkek megszerzéséért nagyon erôs harc folyt, amit jól mutat az is, hogy az elosztás jogát kivették annak az apparátusnak a kezébôl, amely a parcellázást technikailag lebonyolította. Az exkluzív "százasba" (ahogy a telekhez jutó "szerencséseket" nevezték) csak a megyei tanácselnök jóváhagyásával lehetett bekerülni. Ez az eset, amennyire rekonstruálni tudtuk, szinte példaértékûen tudta bizonyítani, hogy milyen nagy jelentôségû lehet a kollektiv javak megszerzése szempontjából az, hogy kiknek lehet telket juttatni. Az, hogy a megye legfelsôbb vezetôi személyesen döntötték el, hogy ki az a 100 vezetö személy, aki a leginkább megérdemli a domboldalon a telekvásárlás lehetôségét, rendkívül intenzív vetélkedést eredményezett. Igaz, a tét is nagy volt, ahogy utólag beigazolódott; ma a domboldal aszfaltutakkal borított, vezetékes gázvezeték megy a telkek elôtt, s a tízezres telekvásárlási összegek sokszázezer forintos profitot hoztak.

    A megye beavatkozása az elosztási folyamatba nem feltétlenül jelent konfliktusos szituációt a településsel, ahol az üdülôtelek elhelyezkedik. A következô történet kooperatív kapcsolatra utal.

    Egy balatonparti település külterületi és belterületi határán lévô területe egy megyei tanácsi határozattal még a 60as évek végén T. tröszt kezébe került. A T. tröszt a tanácstól teljesen függetlenül parcellázási akcióba kezdett és elsôsorban magánál a trösztnél, illetve más fontos szerveknél dolgozó vezetô beosztású személyek tulajdonába adta a terület egy részét. A helyi tanács (amelynek élére közigazgatási változások következtében új vezetés került) közbelépett és visszavonatta a megyei határozatot. A terület jelentôs része így visszakerült hozzá. Akkor már maga a tanács kezdett alkudozni. A terület feletti rendelkezési jogot végül átengedte az E. országos vállalatnak társasüdülô-építés céljára. Megcsinálták a terveket, és beindult az építkezés. Az üdülôk (társasüdülôk) jelentôs része megvalósult. Ekkor azonban megjelent a P. mûvek (E-nél jóval befolyásosabb és tõkeerôsebb cég), mint telekvásárló, és a megyei tanácson keresztül kiharcolta, hogy az E-házak elé, pontosan a Balaton partjára, üdülôt építhessen, holott a tanács korábbi ígérete és a tervek szerint ez a terület közterület maradt volna. A helyi tanács formálisan E. mellett volt, hiszen a társasházak értéke az akció következtében lényegesen csökkent. P. Mûvek végül is hatalmas beruházási összeggel a háta mögött olyan ajánlatot tudott tenni a településnek, amit az nem volt képes visszautasítani, ugyanakkor E. vállalat elôtt a megyével tudta fedezni magát.

    Ez ideig feltételezzük, hogy az üdülôterületek parcellázása kizárólag a tanácson keresztül valósul meg. Ez azonban nem minden esetben igaz, gyakran különösen új üdülôterületek feltárásakor külsô, nem tanácsi szervek vagy intézményes háttérrel rendelkezô személyek lépnek fel kezdeményezôleg és osztanak ki saját hatáskörükben telkeket. Hangsúlyozni kell, hogy ez többnyire az "A" ökológiai típus esetében és csak az üdülôterület feltárásának kezdeti idôszakára jellemzô. Egy.egy új üdülôterület kialakítása gyakran korántsem (vagy nemcsak) anyagi érdekek által motivált személyek aktivitásának az eredménye. Ezek a személyek (az Alapítók) mögött mindig van valamilyen intézményes háttér, melyek legális vagy féllegális úton fedezik a kezdeti költségeket. Az alapítók késôbb is játszhatnak fontos szerepet, de jelentôségük mindenképp csökken és nem ritkán pozíciójukat is elvesztik. Ennek oka részben az, hogy a bürokrácia számára irritáló személyiségtípust képviselnek, részben az, hogy olyan folyamatot indítanak el, amely náluk erôsebb, nagyobb hatalommal és befolyással rendelkezô potentárokat vonzanak a területre, vagy egyszerûen egy vezetôi generációváltásnak esnek áldozatául. Az alapítók szinte kivétel nélkül területfoglalók, az elsô parcellákat ôk alakítják ki, gyakran homályban hagyva, hogy a telek és rajta az épület személyi, intézményi vagy valamilyen egyesületi tulajdont képeze, A késôbbi parcellázások az ôsfoglalókat általában adottságként könyvelik el és igyekeznek alkalmazkodni hozzájuk.

    Az 500-600 lelket számláló, csökkent népességû, fôforgalmi úttól kiesô P. község szülöttje az olajkutatásokat végzô vállalat vezetô beosztású dolgozója volt. A 60as évek elején a próbafúrásokat éppenséggel a község határában végezték és olaj helyett termálvizet találtak. Nem megerôsített hírforrások szerint pontosan ez volt a cél. Ennek az információnak hitelességét megerôsítette az a tény, hogy amikor a fúrás eredményeképpen víz tört fel, akkor ahelyett, hogy letömték, lecementezték volna ezt a lyukat, (mint ahogy ez más helyütt szokásos eljárás volt) szabadon hagyták, ami komoly "kihívást" jelentett a hatóságoknak és szerveknek, hogy valamit kezdeni kell a vízzel. (Itt már belép a helyi vezetôkkel való kooperatív ,játék".) A víz jó minôségû volt, de nem volt alkalmas arra, hogy elszállítsák, mert "belekötött" a vezetékbe. (A helyi tanácselnök szerint ez volt a település szerencséje, mert a megyeiek elvitték volna a vizet, "ha tudták volna, akár kiskanállal is".). 4-5 év helyi aktivitásra (fürdôkabinok, ideiglenes fürdô, sajtó figyelmének a felkeltése stb.) volt szükség ahhoz, hogy a területre felfigyeljenek a megyeiek és fejlesztésére elkötelezzék magukat.

    R. községhez tartozó, de belterületérôl távol esô folyóparti részen már régen megindultak az építkezések (ahogy a helyiek nevezték; fekete építkezések), amikor a tanács 1973-ban elhatározta , hogy parcellázási tervet készíttet a területre. A tervezôk kénytelenek voltak adottságként kezelni az illegális építményeket, amelyek között nemcsak magán, hanem vállalati tulajdonban lévôk is voltak. Így fordulhatott elô, hogy közterületen, a strandon belül (!) vállalati, illetve magánüdülõk helyezkednek el.

    B. üdülôterületet (mint sok más vízparti üdülôt) a horgászok fedezték fel. Általában ôrájuk vár a kezdeti nehézségek leküzdése, ôk azok, akik a legnomádabb feltételek mellett kibérelik a tavat kezdenek törôdni a víz minôségével (persze csak a halállomány szempontjából) és õk azok, akik elôször kiteszik a táblát "Magánterület, Idegeneknek belépni tilos!" Ekkor még nincs kisajátítás, nincs parcellázás, rendezési terv egyszerûen az foglalja el a területet, aki legelôször érkezik meg. A horgászok közül S. K. vált ki, mint a legagilisabb, a terület sorsával leginkább törôdô személy, aki a saját aktivitásán túl hatékonyan tudta mozgósítani az általa irányított bányavállalat tartalék erôforrásait (gépeket, munkaerôt, anyagot). A pionir idôszak rendezetlen viszonyait tükrözték, hogy jó idôbe tellett, míg el lehetett dönteni, hogy a "társadalmi munkában" felépült horgásztanya S. K. magántulajdona, a bányavállalaté, vagy pedig a Horgász Szövetség tulajdonát képezi; hasonlóképpen tisztázatlan volt, hogy "milyen" telken áll az épület.

    Ezek a példák jól érzékeltetik azokat az állapotokat, amelyek az új üdülôterületek kialakítását megelôzik. A tanácsi parcellázási hajlandóság, vagy a megyei szintrôl jövô "külsô" nyomás csak ezután jelenik meg. A parcellázásokat azonban nemcsak a tanácsi-építésügyi vonal bonyolíthatja le, hanem gyakorlatilag egy adott terület felett kontrollt gyakorló bármilyen szervezet is. A dolgozatban már volt szó róla, hogy a MEM vonalán a Földhivatalon keresztül zártkerti parcellázások nagymértékben folytak a 18/68as rendeletet követôen. De közvetlenül parcellázhatott a vízügy, amelynek közvetlen kontrollja alá tartoznak a vízparti területek 10-20 m-es parti sávjai. (Ilyen parcellázás történt például a ráckevei dunaágnál.) Parcellázó akciókat folytatott a Kavicsbánya Vállalat (pl. kavicstavak környéki kezdeti parcellázások), de hasonló lehetôségekkel rendelkeztek az erdôgazdaságok, a tszek stb.. A parcellázás mögötti motivációt az adott szervezethez tartozó vagy azzal valamilyen kapcsolatban álló társadalmi csoportok nyomása jelentette. A tszeket kivéve nem beszélhetünk anyagi érdekeltségrôl, inkább szívességrôl, amelyet az adott szervezet saját dolgozói felé tesz, vagy más szervek felé, amelyektôl természetesen viszontszívességet vár el.

    Egy vízparti üdülôterület terepmunkái során készített interjúnkban a terület történetét legjobban ismerô résztvevô így válaszolt kérdésünkre; "Hát hogy kik kaptak telket? Elôször a Vízesek, aki kért; aztán a Vízügyet támogató elvtársak; aztán a még további elvtársak, aztán a tanácsi apparátus emberei, aztán X. Y., aztán a rendôrség, a vízirendôrség, aztán ez meg amaz. Hát vannak teljesen HMes telepek is." Az egyik legkevésbé kedvelt kérdésünk az interjúk készítése során az volt, hogy "kik tudtak szerezni üdülôtelket ezen a területen? ". A kitérô válasz többnyire az volt, hogy "itt mindenféle ember lakik' ; s ez nagyjából igaz is volt, mivel az elosztási folyamat (szelekció) nem "stratifikációs" kritériumok mentén történt. Az esélykülönbség ebbôl a szempontból nemcsak, talán nem is elsôsorban egy irodai alkalmazott és egy mondjuk takarítónô között volt, hanem egy HM-ben dolgozó és mondjuk egy kis szövetkezetben dolgozó takarítónô között. Általában a nagyobb hatalommal rendelkezô szervezetek, ha nem is fértek közvetlenül hozzá üdülôtelkekhez (tehát nem maguk osztották el azokat), könnyûszerrel befolyást tudtak gyakorolni az elosztást végzô szervre. Nem véletlen, hogy majd minden üdülôtelepülésen az egyes településrészeknek olyan a helyiek által adott elnevezéseivel találkozhatunk, mint "rendôrhegy", "katonatelep", "káderdûlô". Ezt nemcsak az apparátusból künduló nagyobb kereslet, hanem az elosztási folyamatra gyakorolt nagyobb befolyás is magyarázza.

    Végül e problémakör lezárásaként meg kell említenünk, hogy a tanácsi parcellázások mögött szintén felfedezhetô a fentiekhez hasonló motiváció, ami különösen a 70-es évek második felétôl vált jellemzôvé, szinte kizárólag városi települések esetében. A városkörnyéki zártkert, szôlô, pince iránti igény rohamosan nôtt, és fôleg kisvárosok esetében a helyi vezetô réteg presztízs szükségletévé, presztizs hétvégi területévé vált.

     

     

    6. Üdülôterületfejlesztés; Alapitók és egyéni akciók

     

    A dolgozat korábbi részében arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen érdekek, motivációk, törekvések magyarázzák a 60-as és 70-es években lezajlott üdülôterületi expanziót. Azzal érveltünk, hogy a telekparcellázások (és az azt kísérô, illetve kiegészítô átminôsítések, átsorolások stb.) mögötti helyi tanácsi érdekek ahhoz a várakozáshoz füzôdnek, hogy az üdülôterületek "fejlôdése" közvetlenül (B típus), vagy közvetve (A típus) hozzájárul a helyi tanács fejlesztési lehetôségeinek kitágításához. Gondolatmenetünk mögött kimondva-kimondatlanul az a feltevés húzódott meg, hogy az üdülôterületek fejlesztési lehetôségei jobbak, mint sok más településé. A tanulmánynak ebben a fejezetében arra keressük a választ, hogy az üdülôterületeknek ez a gyorsabb fejlôdése milyen dôntési mechanizmusokon keresztül és végsô soron milyen forrásokból valósul meg.

    Az üdülôtelepülések fejlesztése természetesen része általában a regionálisterületi tervezés rendszerénék. A területi fejlesztések döntési rendszerének egészét tekiritve elvileg semmilyen különbség nincs az üdülôterülettel rendelkezô, ill: nem rendelkezô települések között. Következésképpen az infrastrukturális fejlesztéseknek azokkal az eseteivel indokolt foglalkoznunk, amelyek eltérnek a településfejlesztésre fordítható erôforrások elosztásának logikájától.24

  • Elemzésünket egy másik irányból is le kell szûkítenünk. A gazdaság jól ismert idegenforgalmi érdekeltségei következtében az üdülôfejlesztések jelentôs részben kapcsolódtak központi programokhoz (szállodaépítési program, "ABCáruház" program stb.) és központilag elkülönített pénzügyi alapokhoz (IFA, KOFA stb.). Természetesen fontos kérdés, hogy milyen erôviszonyok függvényében alakulnak ki ezek a programok és tipikus esetben milyen preferenciák szerint osztják el az ezeken belül képzett forrásokat; mégis más ágazatokhoz képest jelentéktelen erôforrásokról van szó. Ennek ellenére a tanulmánynak ebben a részében azok a fejlesztések foglalkoztatnak bennünket, amelyek összefüggésbe hozhatók az üdülôterületen érdekeltséggel rendelkezô magánszemélyek és intézmények érdekeivel, törekvéseivel, befolyásával, hatalmával stb. Tehát azokkal a várakozásokkal, amelyekkel hipotéziseink szerint a tanács az üdülôterületi expanzió (a parcellázási akció) során rendelkezett.

    Az üdülôterület fejlesztése ahogy errôl már volt szó kollektív jószágok létrehozását jelenti, mégpedig általában olyan létesítmények vagy szolgáltatások biztosítását, amelyekhez az adott üdülôterület népessége minden korlátozás nélkül hozzáférhet. Ezeket a kollektív jószágokat elvileg a területi döntési rendszeren keresztül egy redisztributiv elosztási mechanizmus biztosítja. (Ismert okok miatt azonban az ilyen jószágokból altalában hiány'van, és annak érdekében, hogy ezek minél nagyobb mennyiségben álljanak rendelkezésre, az üdülôterületen érdekelt lakosságnak vagy intézménynek is "áldozatot" kell hozniuk.) A fejezet további részeiben ennek az "áldozatnak" a természetérôl felajánlásának vagy kikényszerítésének módozatairól lesz szó.

    Az "áldozatot" valamilyen plusz erôforrás megszerzéséért hozzák. Az esettanulmányok során a legváltozatosabb módozataival találkoztunk ezeknek az átcsoportosítási technikáknak. Mindenesetre alapvetô különbség van azok között a források között, amelyeket eleve az idegenforgalmi fejlesztésre szántak (pl. IFA, BIB, DIB alapok) és az ettôl teljesen független források között. Az elôb

  •  
    Önkormányzatok
     
    Ingatlan nyílvántartás
     
    Mértékegységek,átváltások
     
    Termőföld
     
    Szövetségek
     
    Térképek
     
    Ajánlott oldalak
     
    Oktatás
     
    Bejelentkezés
    Felhasználónév:

    Jelszó:
    SúgóSúgó
    Regisztráció
    Elfelejtettem a jelszót
     
    Óra
     
    Naptár
    2017. Október
    HKSCPSV
    25
    26
    27
    28
    29
    30
    01
    02
    03
    04
    05
    06
    07
    08
    09
    10
    11
    12
    13
    14
    15
    16
    17
    18
    19
    20
    21
    22
    23
    24
    25
    26
    27
    28
    29
    30
    31
    01
    02
    03
    04
    <<   >>
     

    Csaba blogja - "It's hammertime!"    *****    ~ FBLOG ~ A BARÁTOM VÁLASZTOTT NEKEM RUHÁT! FELVEGYEM, VAGY SE?!!! NAPONTA KREDITKÓDOK A CHATEN! SMINKTESZTEK! ~ FBLOG ~    *****    KÖNYVAJÁNLÓK - ha nem tudod mit olvass, itt találhatsz hozzá inspirációt - BOOKISLAND    *****    ÚJRA NYITVA! ~FBLOG~ ÁLLATKÍSÉRLETEKTÕL MENTES A SMINKED? ~HAMAROSAN KREDIT NYEREMÉNY! TERMÉKTESZTEK!~FBLOG~ÚJRA NYITVA!    *****    Astropapa-iskolája mindenkit szeretettel vár és INGYENES TANÁCSOT AD minden kedves érdeklõdõnek!    *****    Supernatural - ODaát - 13. ÉVad - Extrák - Infók - ÉRdekességek - ODaát - Supernatural - 13.ÉVad - Supernatural - ODaát    *****    A csillagjövõ oldalon,nem csak alacsonyak az árak, hanem a tanácsadás, teljesen ingyenes. Szeretettel várlak minden nap    *****    Új design! Az egyetlen magyar Olicity és a legaktívabb Zöld Íjász rajongói oldala! 6. évad & Arrowverse hírek!    *****    No.1 Christina Aguilera Fan Site - Minden ami X-Tina, minden héten újdonságok! Katt!    *****    TelenovelasWeb - Hírek, képek, videók, saját véleménnyel tarkított bejegyzések telenovellákról és a színészekrõl! Gyere!    *****    Hamarosan olvashatók lesznek az oldalamon az Asztro-tükör asztrológiai írásai, cikkei.    *****    Gesztenye, gesztenye, gesztenye... és egy álmos sün! Gyertek az októberi rétre Mályvával és Pipitérrel! Irány a Mesetár!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Ha te is a letisztult stílus híve vagy, nézz be hozzám! Smink, ruha, kritika //Style and Stuff// Style and Stuff//    *****    MINDEN HÓNAPBAN INGYENES G-PORTÁL SABLON! TELJESEN ÁTSZERKESZTHETÕ A LEGÚJABB KÓDOKKAL! Ne maradj le egyik hónapban sem!    *****    Rendeld meg az asztrológiai csomagok egyikét és teljesen ingyen megbeszélheted velem a kérdéseidet telefonon, skypeon!!!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film! Film!Film!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!    *****    A CSILLAGJÖVÕ OLDALON RENDKÍVÜLI AKCIÓK,LEHETÕSÉGEK.A MEGRENDELÉSEK UTÁN TELJESEN INGYENES KONZULTÁCIÓ,TANÁCSADÁS.VÁRLAK    *****    Õszi manókalandok a réten! Búcsúztassátok el ti is útra kelõ madarainkat Mályvával és Pipitérrel! Gyertek a Mesetárba!